Persze, a férjem mit tehetett mást, elköltözött, kiköltözött. Mivel ez amúgy is várható volt, a férjem megpróbált (fel)készülni rá. Vagyis keresett valakit, ahová beköltözhet két kisgyerekkel úgy, hogy mellette ő maga jár továbbra is dolgozni. Kellett felügyelet a gyerekek mellé, kellett, aki ellátja a családot, amíg ő dolgozik.

Mindeközben persze nem lehetett sem a gyerekeket rábízni senkire, sem a munkát, munkahelyet otthagyni, így nem maradt más lehetőség, mint az interneten keresztül keresni a "megfelelő" lehetőséget.

Nyárra eljutott odáig a férjem, hogy talált egy valakit, aki esetleg megfelelne a feltételeknek: hajlandó lenne szállást adni a családnak, lenne felügyelet a gyerekeknek, és még horribilis összegekbe sem kerülne. Viszont cserébe jó messze Pesttől. Amikor a családot az öcsémék kizárták a saját lakásukból, akkor a férjem épp ide vitte a gyerekeket ismerkedni, próbanyaralásra. Aztán ugyebár jött a birtokvédelmi eljárás, és nem lehetett többé visszamenni. Ígyhát maradtak.

A tanszerek, a ruhák, játékok, meg úgy általában minden szintén maradt, Pomázon, elzárva.

Az "új" lakás egy kb. 30-40 éves vályogház, ami közel volt a használhatatlansághoz. Nem volt bevezetve a gáz, az egyik szobában villannyal lehetett fűteni, a másikban cserépkályha volt, a harmadikban meg palackos gázzal működő hősugárzó. De a fát is vágni kellett. A falakban füstöltek az elektromos vezetékek, nem volt mindannyiuk számára elegendő meleg víz sem. Az ablakok persze nemigen zártak, a falakban egerek laktak. Inkább nem is sorolom tovább. 81 négyzetméteren viszont elfértek öten, nem úgy, mint Pomázon 150 négyzetméteren és 3 szinten. A házigazdának volt egy, a mi lányunkkal egyidős lánya - így ők ketten jól el voltak egymással. Maga a házigazda egy frissen vált csalódásokkal és problémákkal teli asszony volt. Nagy teher volt neki erre a kis helyre beengedni még három embert!