Sok szó esett itt már több érdekes dologról is, de mintha a gyerekek kimaradtak volna. Kezdve onnan, hogy anyám és az öcsém (csak) a férjemre mérgesek, és csak őt akarták eltávolítani. Anyám meg volt róla győződve, hogy a férjem nem is képes őket fölnevelni, ez az ő kizárólagos feladata. Nem tudom mennyire gondolta komolyan a szétválasztásukat, de szerencsére vagy nem tett komolyabb lépéseket ezügyben, vagy leállították. Mindamellett érdekes lett volna látni, ahogy a fejére nő a két unokája és totális hülyét csinálnak belőle.
A bíróság sem folgalkozik a gyerekekkel, mintha ők nem lennének kárvallottjai a családi szeretet megnyilvánulásainak! Anyám rögtön az első tárgyaláson elsírta magát, miszerint neki láthatása van, amit a férjem megtagad, és így ő nem láthatja a saját unokáit. Azt persze nem tette hozzá, hogy ő zárta ki őket a lakásból!
Szóval az unokák!
A gyerekek számára ugyebár ott kezdődtek a változások, amikor én elköltöztem. Eléggé nehéz lehetett nekik "megszokni" ezt az új szituációt, de erre anyámék szépen rátettek még pár lapáttal: amikor kirakták a családot az utcára, ezzel a gyerekeket megfosztották eddigi életterüktől. A költözés miatt elvesztették egyrészt az otthonukat, másrészt a barátaikat, osztálytársaikat, ismerőseiket is - mind. És mivel a férjemet be sem engedték a lakásba többet, a gyerekek ruhái, játékai is mind odavesztek. Totális kivégzés. Ehhez jött még ráadásnak az, hogy a férjem hitt a birtokvédelmi eljárás záradékában (no meg persze a bíróságban), miszerint hozzáférhet a saját holmijaikhoz, és megígérte a gyerekeknek, hogy ezt meg azt a játékot, könyvet, elhozza nekik. De rendre felsült minden egyes próbálkozása. A lányom előtt meg szépen elvesztette a hitelét, hiszen az apja nemhogy nen tudta megoldani a "hazaköltözést", de még a legapróbb kérésének sem tudott eleget tenni (pl. játékot elhozni neki). Ugyebár hogyan is lehet megbízni valakiben, aki csak tehetetlenül vergődik a mások által felállított csapdákban?