2008 elején volt az utolsó előtti tárgyalás, amit a pert vezető bíró a fent említett mondattal nyitott (unom ezt a pert). Természetesen igaza volt, mindenkinek elege volt már belőle, hiszen egy csúnya ügy húzódott már sok-sok éve, látszólag megoldás nélkül. Akkor még senki sem tudta, hogy mikor és hogyan lesz vége ennek a konfliktusnak (hát most kiderült, hogy még mindig nincs vége). A gond ezzel csupán csak annyi, hogy miatta tartott ott a per ahol - annakidején.
Dr. Keyha Judit, a bíró, ezen a tárgyaláson felszólította a felpereseket, hogy legyenek szívesek végre bizonyítani állításaikat (hiszen a felperes köteles bizonyítani azt, hogy miért tart igényt bármire is, aminek éppen most jogi úton próbál érvényt szerezni). Alperes állításait elfogadta - annak ellenére, hogy azoknak törvényes, jogi szempontból érvényes alátámasztása soha nem történt meg.
Hogy pontosan miről is beszélek, arra nagyon szépen fényt derített a következő tárgyalás is, az utolsó. Sajnálatos módon a kedves bírónő pontos véleménye nem maradt fenn írásos formában, mert a "megoldást" nem ő szolgáltatta. A 2009 januárjában megtartott - ezidáig utolsó - tárgyaláson a bírónak a perben álló felek megmondták, hogy megegyezés született.
A (bíró által) újra követelt bizonyítási eljárás részeként a férjem tanúkat nevezett meg, akiket Judit néni egyszerűen nem idézett meg semikorra. Továbbá a férjem szakpszichológus (írásos) véleményét adta be bizonyíték gyanánt, amiben (igazságügyi szakvéleményeket kiadó szakember) részletezte, hogy mennyire káros egy 3 és egy 11 éves gyermek számára, ha elvesztik megszokott lakókörnyezetüket, játékaikat, ruháikat, barátaikat és minden egyebüket egyik napról a másikra - mert nem mehetnek többé haza.
A kedves bírónő ezen az utolsó tárgyaláson ezt a szakvéleményt kedvesen mosolyogva nevetségesnek titulálta, és ezzel a bizonyítási eljárást véglegesen lezárta.
Judit néni ezen felül kijelentette, hogy felperesek sokkal jobban jártak a megegyezéssel, mint az ő ítéletével jártak volna.
