A családunkon belül a lelkiismerettel, őszinteséggel, becsülettel és szeretettel már régen is probléma volt jóval a férjem megjelenése előtt is, gyerekkorunktól. Gondolom erre még rátett egy lapáttal, hogy szüleim a felső szinten megépített lakást nekem adták és nem az öcsémnek, aki később annyira nyilvánvalónak tekintette, hogy az az övé, hogy gondolkodás nélkül az utcára rakta a gyerekeimet.
A Barbara születésekor még látszólag minden rendben volt. A lányom rengeteget volt együtt a nagyival, a dédivel és természetesen mindenkivel jóban volt a családban. Mikor az Öcsi megházasodott, és elköltözött már voltak jelei a súrlódásnak, például a férjem anyámék szerint egyáltalán nem tud gyereket nevelni. Öcsém elköltözése után gondoltam, hogy a családi békét ápolandó Barbara időnként elmegy hozzájuk látogatóba, talán enged a feszültség. A férjem ellenezte ezeket a kirándulásokat, de nem csinált semmit ellene. Talán már akkor érezte, hogy ennek nem lesz jó vége. Ugyanis a normális családi kapcsolatok kialakulása helyett anyám is és öcsém is folyamatosan arra nevelték a lányomat, hogy utálja az apját. Persze ezt sosem mondták neki, mindössze sugallták viselkedésükkel. Barbara mindig szeretett velük lenni, szívesen játszott vagy aludt a nagyinál, vagy az öcséméknél. Amióta az Ábel megszületett, egyre több időt töltött velük. Mielőtt a családomat kirakta volna a lakásból az anyám és az öcsém rendszeressé vált, hogy a Barbara a nagyival aludt. Viszont cserébe az is rendszeressé vált, hogy a Barbara tanúja lett annak, ahogy az öcsi uszítja a saját anyját a férjem ellen. Annyira, hogy a lányom is megtanulta: a férjem kurvázik, nem is szereti a családját, a saját feleségét (engem) sem és természetesen gyereket sem tud tisztességesen felnevelni. Erről persze akkoriban mi nem tudtunk semmit, hiszen a Barbara sosem beszélt otthon, a saját szüleivel ilyesmiről. Később sem. Játszotta a jó kislányt. A kényszerkiköltözés utáni években a férjem megpróbálta tartani a kapcsolatot a régi barátokkal, kollégáimmal és ismerősökkel. Több helyre elvitte magával a Barbarát is, aki itt-ott elcsepegtetett ezt-azt a belé sulykolt állításokból. Anélkül, hogy értette volna mit mond, hogy tudta volna mit csinál szépen lassan – illetve inkább elég gyorsan – tönkretette a család összes kapcsolatát. Mert előadni, meggyőződéssel elmondani bármilyen szöveget rendkívül jól tud.
A Barbara már elmúlt húsz, lassan diplomája lesz. Az elmúlt tíz évet ebből a gonosz apja mellett kellett leélnie, aki nem engedte, hogy találkozzon a rokonaival, elszakította az otthonától, a barátaitól, a megszokott környezetétől és még a játékait is elvette tőle.
A Barbara most, hogy már önállóan dönt mindenben (nem függetlenül, mert azért az apja pénze nélkül nem tudna mit csinálni) visszajár, meglátogatja a nagyit, meglátogatja az öcsémet is. Az apjának persze ezt nem mondja el, hátha nem jön rá. Mert csak arról beszél, amiről akar és csak úgy mond el bármit is, ahogy neki tetszik. Ami az ő igazsága, az ő álma, az ő világa. Amiről nem beszél, az meg talán nincs is. Amikor az öcsi nemrég megpróbálta elmagyarázni neki, hogy valójában mi is történt, a lányom csak ennyit válaszolt: nem az ő dolga és nem is akar igazságot tenni.
