Vicsi Gabriella Andrea

A családunkon belül a lelkiismerettel, őszinteséggel, becsülettel és szeretettel már régen is probléma volt jóval a férjem megjelenése előtt is, gyerekkorunktól. Gondolom erre még rátett egy lapáttal, hogy szüleim a felső szinten megépített lakást nekem adták és nem az öcsémnek, aki később annyira nyilvánvalónak tekintette, hogy az az övé, hogy gondolkodás nélkül az utcára rakta a gyerekeimet.

A Barbara születésekor még látszólag minden rendben volt. A lányom rengeteget volt együtt a nagyival, a dédivel és természetesen mindenkivel jóban volt a családban. Mikor az Öcsi megházasodott, és elköltözött már voltak jelei a súrlódásnak, például a férjem anyámék szerint egyáltalán nem tud gyereket nevelni. Öcsém elköltözése után gondoltam, hogy a családi békét ápolandó Barbara időnként elmegy hozzájuk látogatóba, talán enged a feszültség. A férjem ellenezte ezeket a kirándulásokat, de nem csinált semmit ellene. Talán már akkor érezte, hogy ennek nem lesz jó vége. Ugyanis a normális családi kapcsolatok kialakulása helyett anyám is és öcsém is folyamatosan arra nevelték a lányomat, hogy utálja az apját. Persze ezt sosem mondták neki, mindössze sugallták viselkedésükkel. Barbara mindig szeretett velük lenni, szívesen játszott vagy aludt a nagyinál, vagy az öcséméknél. Amióta az Ábel megszületett, egyre több időt töltött velük. Mielőtt a családomat kirakta volna a lakásból az anyám és az öcsém rendszeressé vált, hogy a Barbara a nagyival aludt. Viszont cserébe az is rendszeressé vált, hogy a Barbara tanúja lett annak, ahogy az öcsi uszítja a saját anyját a férjem ellen. Annyira, hogy a lányom is megtanulta: a férjem kurvázik, nem is szereti a családját, a saját feleségét (engem) sem és természetesen gyereket sem tud tisztességesen felnevelni. Erről persze akkoriban mi nem tudtunk semmit, hiszen a Barbara sosem beszélt otthon, a saját szüleivel ilyesmiről. Később sem. Játszotta a jó kislányt. A kényszerkiköltözés utáni években a férjem megpróbálta tartani a kapcsolatot a régi barátokkal, kollégáimmal és ismerősökkel. Több helyre elvitte magával a Barbarát is, aki itt-ott elcsepegtetett ezt-azt a belé sulykolt állításokból. Anélkül, hogy értette volna mit mond, hogy tudta volna mit csinál szépen lassan – illetve inkább elég gyorsan – tönkretette a család összes kapcsolatát. Mert előadni, meggyőződéssel elmondani bármilyen szöveget rendkívül jól tud.

A Barbara már elmúlt húsz, lassan diplomája lesz. Az elmúlt tíz évet ebből a gonosz apja mellett kellett leélnie, aki nem engedte, hogy találkozzon a rokonaival, elszakította az otthonától, a barátaitól, a megszokott környezetétől és még a játékait is elvette tőle.

 A Barbara most, hogy már önállóan dönt mindenben (nem függetlenül, mert azért az apja pénze nélkül nem tudna mit csinálni) visszajár, meglátogatja a nagyit, meglátogatja az öcsémet is. Az apjának persze ezt nem mondja el, hátha nem jön rá. Mert csak arról beszél, amiről akar és csak úgy mond el bármit is, ahogy neki tetszik. Ami az ő igazsága, az ő álma, az ő világa. Amiről nem beszél, az meg talán nincs is. Amikor az öcsi nemrég megpróbálta elmagyarázni neki, hogy valójában mi is történt, a lányom csak ennyit válaszolt: nem az ő dolga és nem is akar igazságot tenni.

Az előbbi nyilatkozatot az öcsém a per helyett létrejött megegyezéshez csatolta, mintegy feltételként. A dolog szépséghibája, hogy ő személyesen a polgári perben semmilyen módon nem érintett (jogilag) és így semmilyen feltételt nem szabhatott (volna). Természetesen az ő pénzéről van szó, hiszen anyám sehonnan sem tudott volna előteremteni milliókat. Mindez még a bíró szerint is lényegtelen (aki végig sem hallgatta Vidoven ügyvéd úrnak az említett feltételre vonatkozó megjegyzését azon a bizonyos utolsó tárgyaláson) és nem is szerepelt a végleges (avagy jogerős) ítéletben. A bíró már korábban tudott az oldal létezéséről, hiszen alperes felhívta rá direkt a figyelmét, de nem valószínű, hogy bármikor komolyabban foglalkozott volna vele (vagy akár elolvasta volna).

Másrészről viszont a férjem kapott most egy levelet Vidoven Árpád ügyvéd úrtól, miszerint:

Ügyfelem a napokban szembesült azzal a ténnyel, hogy ez a blog változatlan formában továbbra is elérhető az interneten.

Felszólítom, hogy jelen levelem kézhezvételétől számított 15 napon belül gondoskodjon róla, hogy ez a blog az internetről törlésre kerüljön.

Abban a nem várt esetben, ha jelen levelemben foglalt felszólításnak a megszabott határidőben nem tenne eleget, ügyfelem minden további értesítés, felszólítás nélkül meg fogja tenni Önnel szemben az általa szükségesnek ítélt jogi lépéseket.

Cegléd, 2009. december 17.

Tisztelettel: dr. Vidoven Árpád

NYILATKOZAT

Alulírott, Vicsi László (2013 Pomáz, .....) jelen nyilatkozat aláírásával visszavonhatatlanul kijelentem az alábbiakat:
 

A Dunakeszi Rendőrkapitányságon 13QO-1289/2005 számon, Porjesz András feljelentése nyomán folyamatban volt büntetőüggyel kapcsolatban semmilyen további jogi lépést nem kezdeményezek a feljelentővel szemben.

Amennyiben jelen nyilatkozat aláírásától számított 15, azaz tizenöt napon belül a http://vicsigabi.blog.hu blog az internetről törIésre kerül, akkor az ott rólam megjelentek okán semmilyen jogi lépést se kezdeményezek.

Pomáz, 2009. január 27.

Vicsi László
 

 

A megegyezés a bíróságon született, az utolsó tárgyalási napon. A bírónő kikötötte, hogy addig nem születik ítélet, nem zárul le a per, míg az ingó vagyon sorsa nem tisztázódik. Ebben a kérdésben az alábbi döntés született:

• a férjem az ingó vagyonát sértetlenül és hiánytalanul elviheti
• a férjem ez alkalommal sem léphet az ingatlan területére.
• az anyám, mint alperes annyit és azt ad ki az ingó vagyonból, amennyit akar. Amit nem, azt indoklás nélkül megtarthatja vagy letagadhatja. A felelős őrzésnél készült leltár nem mérvadó. (Alperes [ügyvédje] kijelentette, hogy azok a vagyontárgyak, amik csak az ingatlan károsításával vihetők el, azok maradnak: pl.: beépített bútorok)
• Az ingó vagyon becsomagolását és elszállítását a férjem egyetlen előre megbeszélt napon oldhatja meg (természetesen úgy, hogy ő maga ott sem lehet).
• A költözés költségeit a férjem állja.

Az anyám (öcsém) megtagadott mindenféle információt arról, hogy egyáltalán mi az, amit hajlandó odaadni (mondjuk ami még használható és nem tekinthető beépítettnek) és mi az, amit nem. Nem lehetett kiszámítani, hogy mekkora teherautóra és hány emberre lesz szükség ahhoz, hogy a feladat (150 négyzetméteres lakásról van szó) megoldható legyen. A felmerült költöztetési költség akár százezer forintra is emelkedhetett volna. Arról is csak zárójelben teszünk említést, hogy egy szobába már az értékbecslő sem tudott bemenni, mert az ajtót valami eltorlaszolta belülről.

A költözésre végül a férjem egy szombati napot jelölt meg, amire az öcsém igent mondott, 10 órai kezdettel. Kikötötte továbbá, hogy a fuvarozóknak legyen írásos megbízó levele a férjemtől!

Az öcsém (az anyám valamint az ügyvéd) az adott napon hiába várták a férjem, többször megpróbálták őt telefonon elérni, de valamiért nem jelent meg az utcában semmilyen teherautó.

Igen, a per vége hosszú-hosszú évek múltán az lett, hogy a felek megegyeztek.

De egy kicsit előreszaladtam, az első megegyezés 2003 januárban történt, amikor is az öcsém, az anyám és a férjem az ingatlant 3 egyenlő részre osztottak fel szóban, az öcsém családjának, a férjem családjának és természetesen anyámnak. A per folyamán lezajlott ingantan felmérés alapján konkrét összeget is ki lehetett számolni, bár ez akkor, 2003-ban nem volt probléma.

A mostani alkalom természetesen nem ennek a régi ígéretnek volt a beváltása, hanem öcsém új ajánlatot tett. Ez az ajánlat határozottan kisebb összegről szólt, mint az eredeti, valamint semmilyen módon nem tartalmazott semmiféle kártérítést, vagy részesedést az időközben kiadott lakásból befolyt összegek alapján. Még az sem szerepelt a megegyezésben, hogy a férjem a lakásban megmaradt ingó vagyonát korlátozás nélkül elviheti.

2008 elején volt az utolsó előtti tárgyalás, amit a pert vezető bíró a fent említett mondattal nyitott (unom ezt a pert). Természetesen igaza volt, mindenkinek elege volt már belőle, hiszen egy csúnya ügy húzódott már sok-sok éve, látszólag megoldás nélkül. Akkor még senki sem tudta, hogy mikor és hogyan lesz vége ennek a konfliktusnak (hát most kiderült, hogy még mindig nincs vége). A gond ezzel csupán csak annyi, hogy miatta tartott ott a per ahol - annakidején.

Dr. Keyha Judit, a bíró, ezen a tárgyaláson felszólította a felpereseket, hogy legyenek szívesek végre bizonyítani állításaikat (hiszen a felperes köteles bizonyítani azt, hogy miért tart igényt bármire is, aminek éppen most jogi úton próbál érvényt szerezni). Alperes állításait elfogadta - annak ellenére, hogy azoknak törvényes, jogi szempontból érvényes alátámasztása soha nem történt meg.

Hogy pontosan miről is beszélek, arra nagyon szépen fényt derített a következő tárgyalás is, az utolsó. Sajnálatos módon a kedves bírónő pontos véleménye nem maradt fenn írásos formában, mert a "megoldást" nem ő szolgáltatta. A 2009 januárjában megtartott - ezidáig utolsó - tárgyaláson a bírónak a perben álló felek megmondták, hogy megegyezés született.

A (bíró által) újra követelt bizonyítási eljárás részeként a férjem tanúkat nevezett meg, akiket Judit néni egyszerűen nem idézett meg semikorra. Továbbá a férjem szakpszichológus (írásos) véleményét adta be bizonyíték gyanánt, amiben (igazságügyi szakvéleményeket kiadó szakember) részletezte, hogy mennyire káros egy 3 és egy 11 éves gyermek számára, ha elvesztik megszokott lakókörnyezetüket, játékaikat, ruháikat, barátaikat és minden egyebüket egyik napról a másikra - mert nem mehetnek többé haza.

A kedves bírónő ezen az utolsó tárgyaláson ezt a szakvéleményt kedvesen mosolyogva nevetségesnek titulálta, és ezzel a bizonyítási eljárást véglegesen lezárta.

Judit néni ezen felül kijelentette, hogy felperesek sokkal jobban jártak a megegyezéssel, mint az ő ítéletével jártak volna.

Kedves olvasóim!

Tekintettel arra, hogy a blogon említett per lezárult, úgy gondoltam, nem folytatom az életem történetét, legalábbis ezen a blogon nem teszek közzé több részletet.

De persze történt valami, ami ebbéli elhatározásomat megváltoztatta: a férjem újból kapott egy levelet az öcsémtől. Hogy megértsétek miről is van szó tehát, megírom a folytatást.

Tisztelt Asszonyom!

 

Köszönöm, hogy megosztotta velem a családon belüli polgári és egyéb jogvitáikkal kapcsolatosan a http://vicsigabi.blog.hu/ című blogjában írott dilemmáit.

Kérem, engedje meg, hogy az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvényben (Obtv.) szabályozott hatáskörömről tájékoztassam:

16. § (1) Az országgyűlési biztoshoz bárki fordulhat, ha megítélése szerint valamely hatóság [29. § (1) bek.], illetve közszolgáltatást végző szerv (a továbbiakban együtt: hatóság) tevékenysége során a beadványt benyújtó személy alapvető jogaival összefüggésben visszásságot okozott, feltéve, hogy a rendelkezésre álló közigazgatási jogorvoslati lehetőségeket – ide nem értve a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát – már kimerítette, illetve jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva.

29. § (2) e./ E törvény alkalmazásában nem minősül hatóságnak: … a bíróság.

Az idézett szabályokból egyértelműen megállapítható, hogy az országgyűlési biztos nem folytathat vizsgálatot hatóság, vagy bíróság előtt folyamatban lévő ügyekben, így az ügyének teljes kivizsgálására irányuló kérését nem áll módomban teljesíteni.

Megértem kitartó küzdelmét, amivel a családja számára a lakhatást kívánja biztosítani, de szeretném felhívni a szíves figyelmét arra, hogy a hatóságok és a bíróságok ritkán képesek a családon belüli viták rendezésére, azt általában csak az érintettek közötti megállapodás, az ellentétes érdekek és a problémák megbeszélése oldhatja meg.

 

Budapest, 2008. június 27.

 

Üdvözlettel:

Dr. Szabó Máté sk.

Természetesen a polgári per állt, míg a büntető pernek vége nem lett.
Bár erről nem készült jegyzőkönyv, az [időben] ezután következő tárgyaláson a bíró és alperes ügyvédje megegyezett abban, hogy az egész sikkasztásos ügy nevetséges.


"Btk. 238. § (1) A tanú, aki bíróság vagy más hatóság előtt az ügy lényeges körülményére valótlan vallomást tesz, vagy a valót elhallgatja, hamis tanúzást követ el.

Nyilván sejtettétek, hogy az ügy nem marad annyiban, a férjem megpróbálkozott a pótmagánváddal is. Aki viszont valamennyire is járatos a témában, az persze azt is tudja, hogy ezeknek az eljárásoknak a kilencvensok százaléka kudarcra van ítélve, hiszen ha kétszer megbukott, harmadszor miért is menne át?

Azért történtek itt is meglepetések - amellett, hogy természetesen a Szentendrei Bíróság természetesen elutasította a vádindítványt. Dr. Rácz Adrienn (a bíró) arról egy szót sem szól az indoklásban, hogy mi van az összeférhetetlenséggel (mindazonáltal, hogy a pótmagánvád anyagában szerepelnek az erre vonatkozó "reklamációk").

A kedves hölgy egyebek között lehülyézi a Szentendrei Városi Ügyészséget és a Dunakeszi Városi Rendőrkapitányságot is mivel megállapítja, hogy mind a két intézmény a büntető eljárás során téves jogi következtetésre jutott!

De térjünk vissza egy kicsit a másik kedvencünkre, a rendkívül furfangos és ötletes Dr. Vidoven Árpád ügyvéd úrra, aki anyámat (és persze öcsémet is) képviselte nem csak a polgári perben, hanem a büntető perben is! Emlékezzünk csak vissza, a férjem az évek során háromszor kért a bíróságon ideiglenes intézkedést, miszerint engedjék már oda a saját tulajdonához! Minden esetben alperes [illetve az ügyvédje] azzal utasították vissza a kérelmet, hogy a helyzet semmit sem változott a birtokvédelmi eljárás óta. Csak hogy tisztában legyünk az időpontokkal: a birtokvédelmi eljárást 2003. szept. 2-án zárták le a felelős őrzés aláírásával, a szakértői szemle, aminél kiderült, hogy az anyám hazudik, az 2005. május 26-án volt. Ezek után indult a büntető eljárás, aminek során alperes ügyvédje egy 2003. október 10-ére datált felszólítást adott át a hatóságnak, miszerint anyám felszólítja a férjem, hogy ingóságagait 15 napon belül szállítsa el, különben ptk. 197. § (1) alapján fog eljárni (vagyis a felelős őrző a dolgot értékesítheti vagy felhasználhatja - az ellenérték a jogosultat illeti meg). A felszólításon csak az anyám aláírása szerepelt, ezt a papírt soha nem adták oda a férjemnek, nem vette át, nem írta alá és nem is tudott róla. Mindezt persze közölte a nyomozó hatósággal is, akik eddig - teljesen korrektül - ezt a papírt nem is vették figyelembe!

Ámde a pótmagánvádi eljárás során - indoklásként ez az egy papír szerepel bizonyítékként - ha úgy tetszik ez volt a perdöntő tény a bíróság számára.

További szépség, hogy bár a bírónő nem tartja korrektnek a Dunakeszi Kapitányság eljárását, azért azt tényként elfogadja, hogy a helyszíni szemle megtörtént, és ott "a pótmagánvádló tulajdonát képező tárgyak hiánytalanul megvannak".

Másik mondat a bíróság megállapításai közül (szó szerint): "Ezen túlmenően a sikkasztás bűncselekményének elkövetési magatartása szélesebb kört ölel fel, tekintve, hogy a rábízott dologgal sajátjaként való rendelkezéssel is elkövethető, azonban erre sem lehet alappal következtetni a nyomozás adatai alapján, mivel a pótmagánvádló dolgainak elszállítását - a szembesítési jegyzőkönyvek alapján - maga Vicsi Lászlóné és fia is kívánja, azt nem akadályozza". Aki talál ebben a mondatban ok-okozati összefüggést, az szóljon! Arról nem is beszélve, hogy természetesen a férjem akadályoztatva volt, hiszen még az ingatlan szakértői szemlére sem akarták beengedni (nemhogy elvinni bármit is a holmijai közül).

 A végzés ellen a Be. 233. § (1) bekezdése értelmében nincs helye jogorvoslatnak.

Aláírás: dr. Rácz Adrienn s.k. bíró, aki mellesleg a Ceglédi Városi Bíróság tagja, az a város, ahol dr. Vidoven Árpád ügyvéd úr is dolgozik.

Rejtélyes okból kifolyólag a panasz kivizsgálása a szentendrei kapitányságon kötött ki, akiknek - ugyanolyan összeférhetetlenségi okokból, mint a nyomozásnál - nem lett volna szabad hozzányúlniuk. De megtörtént.

Természetesen a panaszt elutasították, mondván alaptalan.  Most itt nem másolom be a három oldalas indoklást, csupán a lényeget idézem: Eredetiben, Dr. Sinka Ildikó ügyész tollából:
"A nyomozás során arra nem merült föl adat, hogy a feljelentő által az ingatlanban hagyott dolgok közül valamelyiket bárki azért vette volna el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa! Ezt kétséget kizáróan igazoló bizonyítékok hiányában az ingóságok áthelyezése, másik helyiségbe való átrakása, vagy bármely vitás okból a feljelentőnek való késedelmes átadása a sikkasztás bűntettének megállapítására nem alkalmas."
Csak egy pár kérdés: hogyan lehet véletlenül telerakni egy szekrényt, hogyan lehet nem szándékosan belefeküdni egy ágyba? Mi lenne a kétséget kizáró bizonyíték?
És egy másik idézet:
"Valóban igaz, hogy a szemle valamennyi tárgy tételes leltározására, azok meglétének kétséget kizáró bizonyítására nem alkalmas. Erre a feljelentő részvételével az ingóságok kipakolása és végleges elszállítása során elvégzett leltározás adhatna választ, azonban Vicsi Lászlónénak egyéb, a fentiekben is hivatkozott eltulajdonításra vagy a büntetőjogi gyakorlatban értelmezett rendelkezésre vonatkozó egyéb bizonyíték nélküli elszámoltatása, leltár készítése nem a nyomozó hatóság feladata. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ... pusztán a hiány megállapítása sem volna alkalmas a sikkasztás bűncselekményének megállapítására".
Szóval nem kötelesek leltárt készíteni? Igaz ugyan, hogy a férjem a feljelentésben felsorolta, hogy tételesen mi nincs meg, azokat kellett volna megkeresni (pl. az összes műszaki cikket)!

Erről nehéz beszélni, mert még most is felforr az agyam tőle. Úgyhogy csak tárgyilagosan, a jegyzőkönyvekből idézek. A büntető per lefolyásáról van szó, ami igen érdekesen alakult. Először is tekintettel arra, hogy az öcsi a pomázi önkormányzatnál dolgozik Dunakeszire került a dolog. Másodszor is, minden ide leírt állítás tény, jegyzőkönyvből kimásolt, ellenőrizhető.

Nos tehát, a büntető feljelentés tartamazza az alábbiakat:
1. a felelős őrzésre átadott ingó vagyon egy része nem található, egy részét meg más (idegen, aki beköltözött a lakásba) engedély nélkül használja. Az állítás egyrészt a birtokvédelmi eljárás során készült fényképes leltárral másrészt az ingatlan szakértő által készített felmérés során készült fényképekkel lett alátámasztva.
2. Vicsi Lászlóné - az anyám -, mint tanú: ő többször kérte, hogy a férjem vigye el a holmijait, aki ezt nem tette meg. Az állagukat megóvja. A családi ház az ő tulajdona, amit szívességből átengedett ismerősöknek. Az ingó tárgyakkal senki nem rendelkezett sajátjaként.
3. Vicsi László - az öcsém -, az előbbiekkel egyetértett.
4. Dr. Berkes Erika - aki beköltözött -, elmondta, hogy szívességből használja a lakást és tudomása szerint az Vicsi Lászlóné tulajdona. A lakásban lévő bútorokat kénytelen használni, azokat szándékosan nem rongálja. A férjem további ingóságaihoz nem nyúlt soha, azokat birtokba nem vette.
5. a férjem elismerte, hogy képtelen elszállítani az ingóságait, mert nincs hova vinnie azokat.
6. és végül Kelemen Margit r. őrnagy, mb. bűnügyi osztályvezető: Az ügyben eljárva a hatóságom helyszíni szemle keretében megállapította, hogy az én férjem tulajdonában lévő ingó tárgyak hiánytalanul megvannak. Azok tárolását az anyám teljes egészében ellátja. Az ingóságok elszállítását a felek megoldani nem tudják.

A határozat:
Tekintettel arra, hogy a feljelentett cselekmény nem bűncselekmény, valamint a sikkasztás nem állapítható meg, ezért a nyomozást megszüntetem.

Kérdéseim:
1. Vajon mi kényszerítette Dr. Berkes Erikát, hogy a bútorainkat használja?
2. Vajon miért nem áll meg a sikkasztás, aminek a pontos meghatározása:
Btk. 317: sikkasztás vétségét az követi el, aki a rábízott idegen dolgot jogtalanul eltulajdonítja, vagy azzal sajátjaként rendelkezik.
3. A férjem és az ügyvédje tudta nélkül történt a helyszíni szemle. Már ez sem szabályos, de az eredménye erősen megkérdőjelezhető: Vajon mennyi idő alatt mentek végig azon a leltáron, aminek az elkészítéséhez majdnem egy teljes nap kellett. A leltár egy része fényképekkel volt dokumentálva. Vajon hogyan hasonlították ezeket össze a jelenlegi állapottal, amikor azóta teljesen átrendezték a lakást?Egyáltalán hogy választották szét az új lakó holmijait a mieinktől? Vajon hogyan jutottak be abba a szobába, ahová gyakorlatilag lehetetlen bejutni, mert el volt torlaszolva az ajtaja (oda volt bezsúfolva a bútorok egy része úgy, hogy már nem lehet ajtót nyitni tőlük)? Vajon ellenőrizte-e a leltárban lévő műszaki cikkek állapotát?
És végül, ha ezt mind valóban megtette volna, akkor rá kellett volna arra is jönnie, hogy nincs meg minden, mert anyám mindezeken felül még el is osztogatott pár dolgot erre-arra!

Természetesen ezeket a kérdéseket a férjem és ügyvédje megfogalmazta hivatalos formában, és benyújtották a panaszt az illetékes hivatalnál.

Igen, az anyuról is írok még pár szót, bár azt hiszem idáig sem volt mellőzve. Amióta megszületett a lányom ő lett a nagyi (és lett a nagyiból dédi).

A nagyi egy érdekes eset. Szerintem kinn, Németországban jól érezte magát, fiatal korában sok-sok évet töltött ott el. Amikor itthon letelepedett és megházasodott, akkor természetesen fiatal volt, energikus, házat épített, családot alapított - röviden úgy csinált, mint mindenki más. Hogy miért is alakult úgy, hogy a férfi embereket semmire sem tartja alkalmasnak nem tudom. De a saját férjével sem jött ki igazán. Elég mostohán bánt vele (onnantól kezdve, hogy elvette a fizetését, egyszerűen csak uralkodott rajta). Amikor az apám '95-ben meghalt nem hiszem, hogy nagyon búsult volna utána (és akkor még ott volt az anyja, a dédi is neki, meg persze már élt az első unoka is). Nem sok öröme lehetett az életben, sokat robotolt. Nappal dolgozott, egyébként meg a háztartást is vezette és a kertet is rendben tartotta. Amikor a dédi is eltávozott, akkor aztán sokat romlott a helyzet, hiszen az öcsi akkor már csak aludni járt haza, mi meg persze külön család voltunk. Az öcsi meg sokkal inkább a saját karrierjét építgette, nem sokat törődött a házzal). A nagyi egyedül maradt. Senki nem törődött vele, ami megmaradt neki, az leginkáb a mi családunk volt. Segítettünk neki - mint mondtam a rezsijét is fizettük. Amikor aztán én is elköltöztem nem maradt neki semmi, csak a keserűség és a magány. Szeretni nem tudott, őt senki nem szerette, valakihez meg csak tartozni szeretett volna, ígyhát választott. Persze választhatta volna azt, hogy marad a férjem és az unokái mellett, de ő inkább a fiára hallgatott, akinek azzal mutatta ki a szeretetét, hogy hagyta neki elüldözni a saját unokáit maga mellől. Nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a fia szándékát, céljait, egyszerűen csak hagyta magát kihasználni a végtelenségig. Így elvesztette azokat, akik legalább valamennyi [önzetlen] szeretetet mutattak iránta, az unokáit. Amikor a férjem elköltözött, akkor anyám ezt az érzelmi megvonást is az ő rovására írta. Végig látszott a per folyamán, hogy minden gyűlölete a férjem ellen irányul és fel sem fogta, hogy a férjem és a gyerekeim egy cég, egy család. Ha egyiknek árt, mindnek árt!

A lányom a költözés után sokáig vissza szeretett volna "költözni" - mondjuk inkább úgy, haza szeretett volna menni. Azt nem fogta föl, hogy a férjemnek tilos a bejutás - de ezt már leírtam az előbb. A kegyelemdöfést az adta neki, amikor a nagyi közölte vele, hogy ő (mármint a lányom) bármikor visszajöhet hozzá, szeretettel várja, de a saját szobájába, lakásába nem mehet vissza (ugyan is az akkor már rég ki volt adva vadidegeneknek).

A nagyi eljutott odáig, hogy elkezdte meglátogatni a saját unokáit az új helyen. De persze mindig lopva, mindig titokban, meglepetésszerűen jelent meg. Arra is mindig vigyázott, hogy a férjemmel ne futhasson össze, mindig az iskolában kereste az unokáit. Miután a lányom "elintézte", ő már többet nem nagyon akart vele találkozni. A fiam pedig mit tud tenni? Ha jön jön, ha nem, akkor nem. Nem igazán tudja hová tenni a nagyit, egyszerűen elfogadja azt, hogy valaki időnként megjelenik, és kap tőle valami ajándékot. No de miket? gyümölcsöt, cukrokat, meg hasonlókat. Egyszer-egyszer érkezik valami ruha is, ez általában a gyerekek otthagyott régi öltözékéből származik. Büdös is, rongyos is, meg használhatatlan is. Sok pénze nincs, igazi ajándékra nem futja, meg nem is hiszem, hogy szeretne nekik valódi ajándékot venni. Inkább csak magához szeretné édesgetni őket, de persze eléggé esélytelennek tűnik (a férjem ebbe nem szól bele, nem is tud róla).

Hogy milyen is az anyám szeretete az unokái felé álljon itt egy példa, amit elég nehéz bárhová is tenni, de sajnos megtörtént:

Eljött az az idő is, amikor az öcsémék családjában gyereket vártak. Egyből ikreket, ha jól tudom. A nagyi nagyjából rendszeresen (azaz kb. 2-3 havonta) látogatta az unokáit. Amikor eljött az idő, az új unokát születése már nagyon közel volt, akkor azt mondta a nagyi a fiamnak, hogy többet már nem jön.

utóirat: az ikrek halva születtek, illetve a születés után nem sokkal meghaltak. A nagyi újra jár unokát látogatni.

Sok szó esett itt már több érdekes dologról is, de mintha a gyerekek kimaradtak volna. Kezdve onnan, hogy anyám és az öcsém (csak) a férjemre mérgesek, és csak őt akarták eltávolítani. Anyám meg volt róla győződve, hogy a férjem nem is képes őket fölnevelni, ez az ő kizárólagos feladata. Nem tudom mennyire gondolta komolyan a szétválasztásukat, de szerencsére vagy nem tett komolyabb lépéseket ezügyben, vagy leállították. Mindamellett érdekes lett volna látni, ahogy a fejére nő a két unokája és totális hülyét csinálnak belőle.

A bíróság sem folgalkozik a gyerekekkel, mintha ők nem lennének kárvallottjai a családi szeretet megnyilvánulásainak! Anyám rögtön az első tárgyaláson elsírta magát, miszerint neki láthatása van, amit a férjem megtagad, és így ő nem láthatja a saját unokáit. Azt persze nem tette hozzá, hogy ő zárta ki őket a lakásból!

Szóval az unokák!

A gyerekek számára ugyebár ott kezdődtek a változások, amikor én elköltöztem. Eléggé nehéz lehetett nekik "megszokni" ezt az új szituációt, de erre anyámék szépen rátettek még pár lapáttal: amikor kirakták a családot az utcára, ezzel a gyerekeket megfosztották eddigi életterüktől. A költözés miatt elvesztették egyrészt az  otthonukat, másrészt a barátaikat, osztálytársaikat, ismerőseiket is - mind. És mivel a férjemet be sem engedték a lakásba többet, a gyerekek ruhái, játékai is mind odavesztek. Totális kivégzés. Ehhez jött még ráadásnak az, hogy a férjem hitt a birtokvédelmi eljárás záradékában (no meg persze a bíróságban), miszerint hozzáférhet a saját holmijaikhoz, és megígérte a gyerekeknek, hogy ezt meg azt a játékot, könyvet, elhozza nekik. De rendre felsült minden egyes próbálkozása. A lányom előtt meg szépen elvesztette a hitelét, hiszen az apja nemhogy nen tudta megoldani a "hazaköltözést", de még a legapróbb kérésének sem tudott eleget tenni (pl. játékot elhozni neki). Ugyebár hogyan is lehet megbízni valakiben, aki csak tehetetlenül vergődik a mások által felállított csapdákban?

Szentelek neki is egy pár percet, bár nagyon nincs mit ragozni rajta.

Ha véletlenül nem tudnátok, ez a dolog úgy működik, hogy alperes, felperes és esetleg a bíróság feltesz kérdéseket, amiknek a megválaszolására szakértőt rendelnek ki. A szakértő megkapja a teljes peranyagot és hozzá a listát a kérdésekkel. Jelen esetben a kérdések három témába voltak csoportosíthatók: mennyit ér az anyám része, mennyi a férjem által elvégzett értéknövelő beruházás és mennyi a "maradék", vagyis a szüleim közös tulajdona.

A szakértőnek természetesen nem feladata megítélni, hogy a költségek kire hárultak (magyarul ki is építette ezt vagy azt a telken), neki csak a részmunkák értékéről kellett volna véleményt mondania.

Ezzel szemben a nagysokára elkészült válaszból jobbára semmi nem derül ki: az anyám saját része semmiképp, a beruházások értéke egyáltalán nincs tisztázva (csak ködösítve) és végül a férjem részére a szakértő megítélt 7,58 %-ot, de nem tudni, hogy mi tartozik bele és mi nem. Annyira nem figyelt oda, hogy pl. a gyerekszoba ráépítést 10 évvel korábbra datálta, mint ahogy megtörtént. Gyakorlatilag szemét az egész. Mindezért a férjemnek kellett kifizetni a kb 80 ezer Ft szakértői díjat, mondván ő a felperes és így ő az, aki a tulajdoni igényét a per segítségével érvényesíteni szeretné.

A bíróság nem véleményezte a szakértő állásfoglalását, végülis nem az ő pénzük. Én ilyen munkáért egy garast nem adtam volna! A férjem próbálkozott azzal, hogy a kedves szakértő úrtól kiegészítést kérjen, aki erre válaszul kb. annyit közölt, hogy a véleménye úgy jó, ahogy van.

Azért ez a léhűtő társaság végül is tetszik nekem. Felelősség és gyakorlatilag bármilyen konzekvencia nélkül kiokád magából bármit, amihez [és amikor] éppen kedve van - ráadásul akkora pénzért, amiért én nem csak pár napot gürcölök. Az államapparátus garantálja!

Úgy látszik, itt nálunk nem az számít, hogy ki mire képes [= tud], hanem hogy ki mire képes [= hajlandó]!

Vajon meddig fajulhatnak még a dolgok?

A btk. szerint az, aki más (rábízott) vagyonát, értéktárgyait, esetleg ingóságait annak tudta és beleegyezése nélkül harmadik személy részére átadja (használat céljából) az sikkasztást követ el. Aki eladja más tulajdonát, az általában ugyebár "csak" lop.

Az anyám nem volt abban a helyzetben, hogy egyedül átrendezze a lakást, megszervezze a kiadást, ebben nyilvánvalóan segítségre (és pénzre) volt szüksége. Vajon ki segített neki, ha nem a saját fia, aki akkor még éppen bűnmegelőzési tanácsadó volt az önkormányzatnál.

Így hát tekintettel arra, hogy a 2005-ben megtartott felmérés során kiderült, hogy a család ingóságait vadidegenek használják (már ami egyáltalán fellelhető belőle) a férjem büntető feljelentést tett sikkasztás és lopás gyanúja miatt a sógora és az anyósa ellen.

Ekkor már az Öcsi erősen készülődött a polgármesteri székben, úgyhogy a dolog jelentett némi kellemetlenséget neki. Első körben rávette az anyját, hogy vigye el a balhét - aki ezt a rendőrségi meghallgatások alkalmával többször is elmondta: mindenért ő a felelős, a kis fiacskájának semmi köze hozzá. De az ügyvéd - dr. Vidoven Árpád -, viszont sokkal hatékonyabb módszert talált ki, amivel egy ilyen piszlicsáré ügyet könnyedén el lehet sikálni.

Aki azt hiszi, hogy valami lényegi fordulat tud bekövetkezni egy per életében, az téved. Mindössze annyi történt, hogy 2005 májusában tiszteletét tette az igazságügyi szakértő, aki a perben felhalmozott adatok alapján megpróbálta felmérni az ingatlant, illetve válaszolni a felmerült kérdésekre. Az, hogy a szakértő mennyire szemét munkát végzett már önmagában is megér egy bejegyzést, de most inkább lássuk, hogy miféle fordulatot is hozott a képbe az úr!

Mindössze annyi történt, hogy a férjem végre újra bejutott a saját lakásába - hiszen kötelező volt a részvétel számára. Bár az öcsémék megpróbálták megakadályozni, de nem sikerült nekik. Az ok pedig szinte azonnal kiderült: az öcsémék nemcsak hogy a férjemet nem engedték oda a saját ingóságaihoz, hanem kiadták a lakását vadidegeneknek! Úgy félig bebútorozva. A bútorok másik fele meg eltűnt, mint szürke szamár a ködben (műszaki cikkek sehol). És persze volt egy szoba (történetesen az, amit a szakértőnek fel kellett volna mérnie, mert mi ketten építettük a férjemmel), ahová bemenni sem lehetett, mert nem nyílt az ajtaja.

Igen, ez az egész egy szappanopera. A per 2003 szeptemberében indult, és mind a mai napig tart. Nem akarom untatni a társaságot a részletekkel, de ez egyszerűen nevetséges. Az öcsém kitúrta a férjem, és arra kényszerítette, hogy ha bármit is vissza akar szerezni, akkor pereljen - ami ugyebár azon felül, hogy lényegében nulláról új életet kell kezdeniük még tovább súlyosbítja a helyzetet azáltal, hogy a pert is finanszírozni kell.

Persze, tudom, ott volt a felelős őrzés, a birtokvédelmi eljárás záradékaként. Csak ezt az anyámék már decemberben felrúgták, hogy csak egy példát mondjak: a férjemnek új garnitúra téli gumit kellett vennie, mert nem adták oda a vadonat új készletet. És innentől kezdve semmit sem. Az anyámék tehát elérték az általuk olyannyira óhajtott végcélt. Az sem zavarta őket, hogy a férjem a kizárás óta persze nem fizette a ház teljes rezsiét, és ezért anyám télen nem tudta fizetni a fűtésszámláját sem (viszont el lehetett mondani, hogy milyen szemét alak is a férjem)!

Nos tehát a szappanopera elindult, és már az első tárgyaláson beismerték az anyámék , hogy az örökösödési igény jogos (amit eddig kerek perec tagadtak), csak persze a nagyságát vitatták. Azt állították, hogy az egészet a nagyapám (persze az anyai ágon) építette, és ezért apámnak semmi nem jár belőle, vagyis mégsincs örökség. Azt is állították, hogy anyám a saját pénzéből vette.

Az igazság az, hogy az a bizonyos nagyapám egy nagyon jó kőműves volt, és valóban sokat dolgozott a házon. Viszont cserébe az is igaz, hogy apám rengeteget segített neki. Sőt az is, hogy apám a saját munkahelyéről rengeteg mindent "beleadott" a házépítésbe (munkaórák, szerszámok, anyag, haverok), lényegében mindent, ami vassal kapcsolatos. De anyámnak és öcsémnek is volt képe megtagadni az apámat, és a bíróságon azt állították, hogy nem csinált semmit.

Az igazság az, hogy mindezek a bíróságon elvileg semmit nem számítanak, hiszen a házasság alatt szerzett vagyon közös tulajdon, és ezen a fentiek nem sokat változtatnak. Mindenesetre öcsémék jól elhúzták vele az időt, mert ugyebár rengeteg bizonyítási indítványuk keletkezett ezzel kapcsolatban.

A férjem meg persze tehetetlenül nézte, amíg az anyósa, illetve inkább az ügyvéd előhozakodik mindenféle időhúzó trükkökkel. Mindeközben arra kérte a bíróságot, hogy legalább engedjék őket vissza a saját lakásukba, de a bíróság ezt megtagadta - azzal az indokkal, hogy a birtokvédelmi eljárás óta semmi nem változott. Csak persze az is hazugság volt, de mivel a férjem nem jutott a ház közelébe sem, ezért nem ellenőrizhette!

Tekintettel arra, hogy a per kezdete óta eltelt egy év alatt a férjem által megbízott ügyvéd semmi érdemlegeset nem bírt felmutatni, hagyta, hogy minden maradjon az anyámék érdekeinek megfelelően, a férjem leváltotta őt. Nem lépett semmit arra, hogy a felelős őrzést felrúgták, és nem lépett semmit arra sem, hogy a férjemet már a per előtt kizárták a lakásból (rendőrségi tanúk is voltak). Persze kérdés, hogy az esetről a jegyzőkönyv hol van, de ezt már valószínűleg sosem tudjuk meg. Mindenesetre köszönjük neked, dr. Kazinczy Tibor!

Mint említettem volt az öcsém és az anyám módszeresen megpróbálták a férjem és a két gyereket kiutálni a lakásból. Persze amellett, hogy lenyúlták a postát, elzárták időnként a vizet meg a villanyt, használták a telefont, még további ötleteik is voltak. Például el akarták adni az egész ingatlant. Mivel anyám azt hitte, hogy az egész az övé, úgy gondolta, hogy a férjem beleegyezése, sőt tudta nélkül azt csinál vele, amit akar. Az, hogy apám halála után örökség keletkezett sehol nem látszik, letagadható és le is tagadta. Bár ő ezt inkább tényként - és abszolút igazságként - fogta fel. Az öcsém meg nem csak hogy nem világosította föl arról, hogy téved, de még vissza is élt vele. Pontosabban kihasználta, például a birtokvédelmi eljárás során. De most az eladásról akartam írni.

Vagyis: anyám árulta az ingatlant, bár inkább az öcsém volt az, aki intézte ezt is, a férjemet meg teljesen kihagyták belőle. A kizárás (birtokvédelmi eljárás) után pedig gyakorlatilag bármikor eladhatták volna a teljes ingatlant anélkül, hogy a férjem tudna róla. Azt mondanom sem kell, hogy mekkora részt szántak neki belőle. Azt azért elárulom, hogy az anyám közölte: a férjemnek semmit nem hajlandó adni, majd az unokái megkapják a részüket, ha 18 évesek lesznek (bár tudnám, hogy ezt hogyan képzelte megvalósítani!).

Szóval nem maradt más, az eladást is le kellett állítani, és persze a férjem és a gyerekeim szerették volna visszakapni javaikat. Erre más megoldás nem lévén a férjem pert indított a saját anyósa ellen, eredetileg tulajdoni hányad megállapítása ügyében.

Persze, a férjem mit tehetett mást, elköltözött, kiköltözött. Mivel ez amúgy is várható volt, a férjem megpróbált (fel)készülni rá. Vagyis keresett valakit, ahová beköltözhet két kisgyerekkel úgy, hogy mellette ő maga jár továbbra is dolgozni. Kellett felügyelet a gyerekek mellé, kellett, aki ellátja a családot, amíg ő dolgozik.

Mindeközben persze nem lehetett sem a gyerekeket rábízni senkire, sem a munkát, munkahelyet otthagyni, így nem maradt más lehetőség, mint az interneten keresztül keresni a "megfelelő" lehetőséget.

Nyárra eljutott odáig a férjem, hogy talált egy valakit, aki esetleg megfelelne a feltételeknek: hajlandó lenne szállást adni a családnak, lenne felügyelet a gyerekeknek, és még horribilis összegekbe sem kerülne. Viszont cserébe jó messze Pesttől. Amikor a családot az öcsémék kizárták a saját lakásukból, akkor a férjem épp ide vitte a gyerekeket ismerkedni, próbanyaralásra. Aztán ugyebár jött a birtokvédelmi eljárás, és nem lehetett többé visszamenni. Ígyhát maradtak.

A tanszerek, a ruhák, játékok, meg úgy általában minden szintén maradt, Pomázon, elzárva.

Az "új" lakás egy kb. 30-40 éves vályogház, ami közel volt a használhatatlansághoz. Nem volt bevezetve a gáz, az egyik szobában villannyal lehetett fűteni, a másikban cserépkályha volt, a harmadikban meg palackos gázzal működő hősugárzó. De a fát is vágni kellett. A falakban füstöltek az elektromos vezetékek, nem volt mindannyiuk számára elegendő meleg víz sem. Az ablakok persze nemigen zártak, a falakban egerek laktak. Inkább nem is sorolom tovább. 81 négyzetméteren viszont elfértek öten, nem úgy, mint Pomázon 150 négyzetméteren és 3 szinten. A házigazdának volt egy, a mi lányunkkal egyidős lánya - így ők ketten jól el voltak egymással. Maga a házigazda egy frissen vált csalódásokkal és problémákkal teli asszony volt. Nagy teher volt neki erre a kis helyre beengedni még három embert!

Ez egy olyan blog, amit érdemes elejétől fogva végigolvasni, egyébként nem biztos, hogy érthető lesz a következő fejezet. Olyan, mintha egy könyv fejezetei lennének. Ennek ellenére azért most álljon itt egy kis összefoglaló, 2003 nyár végén hogyan is álltunk:

Az anyám élt - ekkor már - egyedül egy 150 négyzetméter alapterületű, három szintes épületben, amiben két független lakás van. Az másikban régebben a mi családunk élt (a férjemmel és a két gyerekkel), míg az öcsém már elköltözött az ő vadonatúj palotájába, Pomáz egy másik utcájában. A férjem a házasságunk óta minden keresetét a családra illetve az épületre költötte, azon kívül sehol, semmilyen tulajdonunk nincs (kivéve mondjuk az autót, amit persze hitelből vettünk, vagyis mégsem).

A birtokvédelmi eljárást az anyám indította a férjem ellen. A háttérben persze az öcsém húzódik, aki szimpla bosszúállásból akarta a családomat eltaposni,és ehhez a saját anyja szoknyája mögé bújt. Anyámnak nem jutott volna ilyesmi az eszébe, de az öcsém is segítséget vett igénybe: egy ügyvédet - név szerint dr. Vidoven Árpád, http://www.mkogy.hu/internet/plsql/ogy_kpv.kepv_adat?p_azon=v010 -, aki ellátta őt megfelelő tanácsokkal. De erről majd később. Az eljárást, mivel az öcsém akkor éppen bűnmegelőzési tanácsadóként(!) szolgált a pomázi önkormányzatnál a szentendrei hivatal folytatta le. Ügyintéző: Juhász Károlyné, c. főmunkatárs. A kedves hölgyet egyáltalán nem érdekelte, hogy a családomat kirakja a semmi közepébe, hogy érvénytelen a tulajdoni lap, ami alapján dönt. Az öcsém persze nem lehetett maradéktalanul boldog, hiszen a család ingó vagyonát nem lehetett határozattal kirakni az ingatlanból. Arra - mármint az ingóságokra - számára sajnálatos módon felelős őrzést kellett az anyjának vállalnia, illetve biztosítani a férjem számára a hozzáférést. Groteszk módom az ingó vagyonról egy amúgy teljesen használhatatlan leltár is készült. A családomat viszont kizárták, mehettek ahová akartak. Hogy a férjem miért ment bele ebbe a reménytelen helyzetbe? Volt neki is egy ügyvédje, aki azt a hasznos tanácsot adta, hogy az a legjobb, ha elfogadja (őt dr. Kazinczy Tibornak hívják).

No most itt jön az én nagy kérdésem: milyen ember az, aki egy 3 éves és egy 11 éves anyátlan gyereket ilyen gátlástalanul kirak az utcára (vagy csak aktívan segít benne)? Még csak annyit sem kérdezett meg senki sem, hogy vajon hol fognak aludni?

És itt a másik nagy kérdés: Kedves Viktor bácsi! Neked ilyen emberekre van szükséged?

A folytatást természetesen könnyű kitalálni: a férjem polgári pert indított az anyósa ellen (az unokák nevében is).

Szóval elindult a háború. Anyám állandóan elállította a fűtést, mondván spórol a férjem pénzével, és a gyerekek 16 fokban dideregtek otthon. Felbontotta a postát, és amit úgy gondolt, az ott hagyta a konyhaasztalon, hogy a férjem is megtalálhassa - tipikusan a csekkeket. Az öcsém közben - mint alkalmazott az önkormányzatnál - elintézte az örökösödést, mondván hogy nincs semmi örökölhető. Ami nyilvánvaló hazugság volt.

Azt kell mondjam, tulajdonképpen rendes volt az öcsémtől, hogy csak nyáron indított frontális támadást, legalább a tanévet befejezhették viszonylagos nyugalomban a gyerekek. Amikor a gyerekek elmentek nyaralni, akkor egyszer az anyám behívta a férjemet, és beszélgettek (2002 novembere óta ez volt a negyedik alkalom). Mondjuk nagy társalgás nem volt, mert egyszerűen csak közölte, hogy a férjem mehet, ahová akar, az öcsém beköltözik a lakásba. Jó nem? A férjem csak annyit válaszolt, hogy nem lesz ez így jó, ebből bíróság meg per lesz, és az anyám el fogja veszteni a házát. Ekkor kicserélte a zárat a lakásban, és persze kezdett ügyvédet keresni. Az öcsém, mivel a budafoki ház elkelt kénytelen volt beköltözni a saját anyja lakásába - ahelyett, hogy beülhetett volna a miénkbe. Innentől kezdve időnként elzárta a vizet, időnként a villanyt és végül lezárta a kertkaput, hogy a férjem a saját lakásának a közelébe se tudjon menni. Ez az állapot nem tartott sokáig, mert az öcsém elhatározta, hogy komplettül kidobja a férjem és a két gyereket a házból. Megjegyzem, a férjem az öcsémmel a bizonyos felosztás után többet nem beszéltek egymással, kivéve azt az egy telefont, amikor az Öcsi megfenyegette a férjem, hogy kidobja őket a házból. Hogy hová mennek, az őket nem érdekelte. Mivel papíron semmi köze nem volt az ingatlanhoz, ezért az alábbi trükköt találta ki: birtokvédelmi eljárást indított a férjem ellen - az anyám, mint tulajdonos. Bizonyítékként meg elővette azt az ősrégi tulajdoni lapot, amin nem szerepel a házassági közös tulajdon.

Hát igen, a történet 2002 végén kezdődött igazából, amikor én elköltöztem Pomáz túlsó végére. A férjem és az anyám meg eddig sem jöttek ki, és hát ezután még csak rosszabbodott a helyzet.

Anyám "átvette" a háziasszonyi teendőket a mi lakásunkban is. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha valóban ennyit csinált volna. De nem csak takarított, mosott és főzött, hanem többször (sőt rendszeresen) rendet is rakott. Ennek az lett a következménye, hogy a férjem soha semmit nem talált meg a saját lakásában. Ezen felül anyám azt gondolta, hogy itt minden az övé, és ami nagyon tetszett neki, azt szépen átvitte a saját lakásába, megőrzésre. Mert mint mondtam volt úgy gondolta a férjem alkalmatlan a gyerekeink felnevelésére, és ezt majd inkább ő csinálja. Olyan formán, hogy ráteszi a kezét (illetve oda se adja) a jussukra.

Node menjünk inkább szépen sorba: 2003 januárjában még az öcsém a feleségével - csak emlékeztetőnek, ők akkor Budafokon laktak a lány lakásában -, az anyám és a férjem a gyerekekkel, mint 3 család 3 egyenlő részre osztották az ingatlant - persze csak szóban.

Aztán telt-múlt az idő, és elkezdtek tünedezni a cuccaink a lakásból. Még a kaja sem volt biztonságban. Ahhoz képest, hogy a férjem fizette a teljes rezsit (az anyámét is) elég meghökkentő volt, hogy ilyesmi előfordulhat. Az is elég furcsa volt, hogy anyám csak akkor ment be a lakásba, amikor a férjem már elment dolgozni, és eltűnt, ha hallotta, hogy érkezik a kocsi. A lányom, aki 1991-ben született meg az anyámmal aludt időnként. Csak sokkal később tudta meg a férjem, hogy mi is történik odaát, a párnacsaták mellett. Az anyám szabályszerűen agymosást tartott a lányomnak, hogyaszongya: az apja kurvázik, nem is szerette az anyját (vagyis engem), és a többi. Az öcsi meg csak megtoldotta annyival, hogy a férjem hazudik is (bár nem tudom honnan vették, hiszen sosem beszéltek egymással).

 A fiam, aki akkor 3 éves volt (1999-ben született) volt, hogy megbetegedett. Anyám szívesen elment az orvoshoz, vett gyógyszert meg be is adta neki. Csak az volt a baj, hogy nem azt és nem annyit, amennyit kellett volna. Máskor pedig, amikor a férjem hazaért nem talált senkit a házban. Felnőttet a környéken sem, a két gyerek meg szabadon csatangolt az utcán.

Röviden: szépen, szabályosan kiutálták a családomat a saját lakásukból. Amikor a tanévnek vége lett, akkor a férjem megpróbálta a gyerekeket elvinni nyaralni, szükség lett volna egy kis kikapcsolódásra!

Az Öcsinek meg közben készen lett a háza itt, Pomázon. Amihez korábban kért tőlünk pénzt kölcsön, de nem kapott. Eladták (a feleségével) a budafoki lakást, és átmeneti szállásnak azt találták ki, hogy beköltöznek a mi lakásunkba. Igen, nem félreértés, a mi helyünkre akartak beköltözni. Anyám egyedül él több, mint 200 négyzetméteren, az nem kellett nekik! A férjem persze nem engedte, hiszen mit is csinálthatott volna egyebet? Az Öcsi erre berágott, és elindította a totális hadjáratot.

Majd ő bemutatja magát.

http://www.vicsilaszlo.com vagy esetleg

http://www.valasztas.hu/parval2002/ve02/oneletrajz/81f45612fbbbf51788c91a5caf2a875f.htm

Érdemes megjegyezni, hogy köszöntőjében kiemeli milyen fontos cszámára a család. Csak arről nem ír egy szót sem, hogy a kedves nővérével, és annak családjával (vagyis a gyerekeimmel és a férjemmel) mit csinál(t) - visszaélve azzal a hatalommal, amihez valamilyen módon hozzájutott. Ami sem keresztényi, sem emberbaráti cselekedetnek nem nevezhető.

Igen, mintha még nem mondtam volna elég rosszat a saját családomról....

Elmeséltem, hogy anyám nehezményezte kezdettől fogva férjem vallásellenes hozzáállását (bár ő sosem fogalmazott ilyen szépen). Pedig a férjem - csak az ő kedvéért - még katolikus esküvőre is hajlandó volt elmenni. Persze ez egy másik történet. 1990-ben házasodtunk össze, és akkor azonnal beköltöztünk a pomázi családi házba, egy külön lakásba - ami nem volt teljesen kész. Ami meg kész volt, az nem volt mind jó. Például a villanyszerelés egészen katasztrofálisra sikerült. Boiler és melegvíz egyáltalán nem volt a lakásban, a villanyórát is mi (mármint én, a férjemmel) szereltettük be. A telefont is mi vezettettük be a lakásba. Hogy mindezt miért is írom? A férjem (meg én is) olyan jóhiszeműen tettünk-vettünk a lakásban, mintha a sajátunkat építettük volna. Csinosítgattuk, szépítgettük, sőt, amikor egy kicsit tehetősebbek lettünk az egész tetőt lecseréltük, merthogy az is elég gyatra volt. Az apám 1995-ben meghalt. Ekkor érkezett az első igazán komoly jel, hogy valami itt nem úgy működik, ahogy kellene. Ugyanis elmaradt az örökösödési eljárás, pedig igen szép nagy ingatlan volt, amiben laktunk. Később persze kiderült, hogy miért: az anyám egyedül, a saját nevére vette a csupasz telket, még lánykorában (pontosabban egy hónappal az esküvője előtt). Ezért a Földhivatalban és egyébként mindenütt az egyetlen tulajdonos ő maga, mind a mai napig. Ugyebár a törvény szerint a házasság alatt szerzett vagyon közös tulajdon, és így az egész épület annak számít közművesítéssel meg mindennel együtt. Annak a felét pedig kötelezően örökölni kellett volna, amit az én drága anyukám eltagadott. Valószínűleg segítségére volt benne az én édes öcsikém is, bár nem tudom miért is tette volna. Mindenesetre mind a mai napig ő intézi az anyám ügyeit.

Nekünk a férjemmel ez nem igazán tűnt akkor fel, meg nem is tartottuk fontosnak a dolgot. Mivel nemsokára jött a második gyerek, ezért tovább bővítettük a lakásunkat, új szobát építettünk hozzá. Tettük ezt továbbra is abban a tudatban, hogy a saját jövőnket építjük.

Az Öcsi megházasodott és elköltözött Budafokra, a felesége lakásába. Erről már írtam, hogy a kedves öcsém mindeközben a helyi (pomázi) önkormányzatnál volt - képesítés nelküli - bűnmegelőzési tanácsadó. A férjem meg maradt az egyetlen férfiember a háznál, és továbbra is lelkesen segített anyámnak is a ház körüli munkáknál.

Tudom, a férjem sem egy szent, de meg kell hagyni, hogy bármikor szívesen segített anyámnak. Még azt is megcsinálta, hogy rendszeresen elvittük őt nyaralni. Kifizette az egész ház rezsijét - anyámnak csak a saját villanyszámlája jutott, a teljes víz, gáz, telefon, tv számlát mi fizettük. És nem vettük észre, hogy mindezt hiába tesszük, mert a köszönet, amit mindezért kaptunk, az évekig tartó keserves kínlódás lett.