A megegyezés a bíróságon született, az utolsó tárgyalási napon. A bírónő kikötötte, hogy addig nem születik ítélet, nem zárul le a per, míg az ingó vagyon sorsa nem tisztázódik. Ebben a kérdésben az alábbi döntés született:
- a férjem az ingó vagyonát sértetlenül és hiánytalanul elviheti
- a férjem ez alkalommal sem léphet az ingatlan területére.
- az anyám, mint alperes annyit és azt ad ki az ingó vagyonból, amennyit akar. Amit nem, azt indoklás nélkül megtarthatja vagy letagadhatja. A felelős őrzésnél készült leltár nem mérvadó. (Alperes [ügyvédje] kijelentette, hogy azok a vagyontárgyak, amik csak az ingatlan károsításával vihetők el, azok maradnak: pl.: beépített bútorok)
- Az ingó vagyon becsomagolását és elszállítását a férjem egyetlen előre megbeszélt napon oldhatja meg (természetesen úgy, hogy ő maga ott sem lehet).
- A költözés költségeit a férjem állja.
Az anyám (öcsém) megtagadott mindenféle információt arról, hogy egyáltalán mi az, amit hajlandó odaadni (mondjuk ami még használható és nem tekinthető beépítettnek) és mi az, amit nem. Nem lehetett kiszámítani, hogy mekkora teherautóra és hány emberre lesz szükség ahhoz, hogy a feladat (150 négyzetméteres lakásról van szó) megoldható legyen. A felmerült költöztetési költség akár százezer forintra is emelkedhetett volna. Arról is csak zárójelben teszünk említést, hogy egy szobába már az értékbecslő sem tudott bemenni, mert az ajtót valami eltorlaszolta belülről.
A költözésre végül a férjem egy szombati napot jelölt meg, amire az öcsém igent mondott, 10 órai kezdettel. Kikötötte továbbá, hogy a fuvarozóknak legyen írásos megbízó levele a férjemtől!
Az öcsém (az anyám valamint az ügyvéd) az adott napon hiába várták a férjem, többször megpróbálták őt telefonon elérni, de valamiért nem jelent meg az utcában semmilyen teherautó.
